Kedves Zsuzsa!

Nem is tudom, hol kezdjem, talán ott, hogy még mindig szeretlek.

Kedves Zsuzsa!

Nem is tudom, hol kezdjem, talán ott, hogy még mindig szeretlek.

Voltak pillanatok, amikor eszembe jutottál egy szürke felhőfoszlányról, egy hídról, ami összeköt, vagy a folyóról alatta, ami szétválaszt. Az arcod már kicsit homályos, de a mosolyod, azt mér érzem, az még meleget ad, reményt, hogy még fájhat annyira valakinek a hiánya mindannak ellenére, hogy ott van még mellettem. De miért hiányzik, ha mellettem van, miért fáj, ha másra mosolyog, miért.. Csak az kell, hogy rám nézz, és megtérints úgy, ahogy annak idején, amikor még!
Emlékszem, még jó voltam, friss, lecsaptam mindenre, aztán visszaugrottam, de jött más. Láttam az arcodat visszaköszönni az utcán eltörő napfényben, a barátok üdvözlésében, és mindenben, ami jó. Egyszerűen csak ha rád gondoltam, volt értelme. Aztán kiderült, hogy nem, és megrogytam. Fájtam, sötétkék lettem, egy lüktető szív. Aztán egy év múlva elhalkult, és rájöttem, akkor tudtam meg, talán ez a fájdalom többet adott nekem, mint gondoltam.
A városban vagyok, eltelt 18 év, és a fények, meg ez a dallam előhozta belőlem a szemed látványának érzését.  Azóta cinikusabb, keserűbb lettem, félredobok mindent, fétiseim vannak, csökönyös vagyok, és csak megyek. Nincs célom, csak elindulok valamerre mindig, mert tudom a titkot,hogy bárhol is kötök ki, kiállom a próbát, és Isten szeret. Szeret, és egyszer újra meglátom a dalt valaki arcán, de neeeeem.. Az már nem Te leszel, mert még egy olyan arc, még egy olyan lélek nincs, és ezt csak én tudom. Mindenkinek van egy ilyen titka, az enyém Te vagy. Már elterveztem, hogy lezárom ezt a valamit, de bármikor visszatérhet. Túlélő vagyok, ezt sokan megmondhatják, amikor 3 pofon után mások fekszenek, én hegyeket görgetek el az útból, és ha hóvihar ér, szembe megyek, hogy nehezebb legyen, de félek, ha az ajtódon kopogtatok, és rettegek, ha megérintesz, mert tudom, elmúlik. Ha állok egy dombon az utamon, és fúj a szél, mintha Te szólnál hozzám, ahogy a domb üzen a tengernek. Ha éjszaka egy állomáson csak bámulok egy képet a falon a melegben, mintha kicsit hozzám bújnál, ha a repülön ülök, és arra gondolok, milyen messze vagy..
..és ennél közelebb már nem leszel sosem..:))

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.