Hajnali 7 van.

Mellettem szuszog a kurva, még nem is tudja, hogy egy büdös buznyákot sem kap, bár sejti, mert túl jó vagyok neki. Szomjazom, ki tudnék inni egy hektós hordót is akár. Feoltja a gyilkos a villanyt, van úgy, hogy néha így felkel magától, aztán elindul a világba minden szó nélkül. Szóval egy újabb szokványos reggel pezsgővel, vérrel és még nem is történt semmi. Volt úgy, hogy a Város szélén motorosbandába keveredtünk, és lezúzták az arcunkat. Hm.. Elment a gyilkos, de a reggel szürke masszája az én agyamat se hagyja nyom nélkül, itt ülök, és várom Júdást. Azt mondta, jön, és megront, aljas leszek, mert az még nem voltam. Elhagytam magam, és ez nem tetszik neki. Csak aki átélte a céltalanságot, tudja, miről beszélek. Rosszabb, mint amikor az életéért küzd az ember, vagy családja van, egyáltalán valami, amiért érdemes élni, de az, hogy nem látod azt, ami miatt itt kellene lenned, az nagyon gáz. Lógok a levegőben, zárvány vagyok, társadalmon kívüli. Nincsenek számláim, nem aggaszt, hogy mit, mikor fizetek ki, nem fizetek albérletet, bkv-bérletet, nem költök a közlekedésre. Nem veszek kaját, nincsenek gyerekeim, asszonyom, nem költök rájuk sem. Nincs karrierem, állandó munkám, fizetésem. A válság és a h1n1 elkerült, nem érint a politika. Csak cigizem, és iszok, közben teszem a dolgom, aztán majd lesz valami. Nem zavar semmi, nem érdekelnek a festmények, a könyvek, Szolzsenyicin, Shakespeare, vagy Rejtő számomra közhely, akkor már inkább Para-Kovács, vagy Baudelaire, de leginkább Jim Morrison. Csikkek, üres üvegek a bútoraim, azokból építek várat magam köré, és a Nyúl. Szürke házakat látok egy füstös ég alatt, kabátokat, menetelést, ami a semmiből tart a semmibe. Pénzt adnak, és vesznek el, folyik az áram és a víz, beszélnek a tv-ben a semmiről, értelmet hazudnak. Az igazság eltűnt, és senki nem keresi, csak én látom, és nagyon fáj. Felette vagyok az egész színjátéknak, látom felülről, és szeretném szétbaszni ezt az egész szart, de nem tehetem,mert rajtam kívül senki nem akarja. Jöhetne végre egy újabb Sex Pistols, ami átveszi az uralmat, de a Hatalmasokat senki nem tudja lebuktatni, csak egy újabb Hofi Géza lenne a kultúrális métely sűrűjében. Hogy is hihetjük azt, hogy lehet jobb rablás nélkül, hisz a demokrácia is ugyanaz, ami volt több száz éve, csak elhitették, hogy más. Annyi a különbség, hogy többen játszanak királyt, és mi, alattvalók, kiszolgáljuk a rendszert, de vannak rendszeren kívül élők. Mi, akik csak mosolygunk az egészen, ahogy az egyszerű kis herék politizálnak, mintha lenne jelentősége az egésznek. Szorgos hangyácskák harcolnak egymás ellen, kényeztetik a királynőt, és próbálják kitalálni, mi lenne a legjobb. Nem vagyok jobb, de látom az új vég kezdetét, amit én kívülállóként nézek majd végig, melletted.

Mert itt vagy a közelemben, olvad a hó, ha rádnézek, a hajadon, körbevesz az ima. Az ima, ami vagy. Egy rabszolga nicstelen lánya, talpig aranyban, üres kelyhe a teljességnek. Azt látom, ha Rádnézek, hogy vak voltam eddig, az arcod kés, a hangod bíbor. Nem érdekel a hajnal nélküled, csak az üres szél fúj, ha nem vagy itt. Azt álmodtam Rólad, hogy létezel, és nevetsz, amikor a fenekedre ütök. Aztán tovább mentél, visszapillantottál, és én sokáig néztem utánad. Hozzám tartozol, mégha nem is létezel, a mozdulatom vagy, Te táncolod az életem. A hibáim, a bűnöm orvosa vagy. Igazi fájdalom az is, ha itt vagy, és ha nem. Szent, mert egy ilyen világban élünk, ahol élni jó, mégha ez furcsa is.

Itt van ez a nő, aki nekem adta az életét. Ez az az érzés, hogy az életed annyira közönséges, és céltalan, pedig nem az, csak feláldozod magad. Észre sem vesszük, boldogságot hazudunk, de ha megkérdezem, mit ér az életed nélkülem, összeesel. Semmi vagy nélkülem, de én sem érek semmit, csak vársz. Vársz rám, és azt gondolod, nem értékelem az életed. Volt egy pillanat boldogságunk, amikor egyenrangúak voltunk, én néztem, ahogy elrabolják az életed. Nem voltak nagyok, jobbak, ilyesmi, apró kis zárványok. Azt hittem, ők a hibások, közben én vagyok, aki felfal, tönkretesz. Mellettem vagy, de én mérgezlek folyamatosan. Velem élsz, de értem, nem miattam. Próbállak védeni, de mi lesz veled, ha csak értem élsz? Mikor leszel boldog, mikor fogsz magadra is gondolni? Rádnézek, és mosolyogsz, pedig.. Emlékszem egy reggelre, ami tökéletes volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.