Egy könnycsepp a parázson, halkan szisszenő illúzióm, ahogy a hóra vetíti a Hold az arcát. A szemében csillog a szomorúsága bánatom asszonyának, virágszirom-arcát megérintem, mire eltűnik emlékeim csarnokában.

Egy könnycsepp a parázson, halkan szisszenő illúzióm, ahogy a hóra vetíti a Hold az arcát. A szemében csillog a szomorúsága bánatom asszonyának, virágszirom-arcát megérintem, mire eltűnik emlékeim csarnokában.

Egy éjszaka a boldogság kertjében, egy perc, amíg érzem lehelletét arcomon, én pedig csak dúdolok egy nagyon régi orosz dalt a rétről, a patakról és a csodálatról. Csodálatról, amit érzek iránta, és nem értem, miért nem tudja, mennyit ér. Aztán elmondok neki egy történetet, és miközben kíváncsian néz rám, magamhoz húzom, ellopom a távolságot, ami biztonságot ad ahhoz, hogy táplálja magányát, nem hagyom. Nincs okom hinni abban, hogy megváltoztathatlak, de adhatok magamból egy darabot, adhatok időt, megölhetlek fekete szemeimmel, és az utolsó csókodban elárulhatod a titkodat, hogy mi történt Veled. Aztán elalszik a karjaimban, én pedig lekapcsolom  a kislámpát, és a félhomályban nézem az arcát. Eszembe jutnak percek, momentumok, és kicsit fáj, ami már hiányzott régóta. Iszom minden másodpercét az éjszakának, mert tudom, a reggel szétszakít mindent, elröppenő pillangó ez az ölelés, egy törékeny kristály, amit az út mellett találtam a kavicsok között.  Minden mesének van vége, az enyém a közepén szakadt félbe. Így most csak ülök a fotelban, ölelem a paplant, szorítom, a Hold fényének tánca csak, hogy itt vagy velem, a függöny suhogása  a suttogásod fülembe, hogy hiányzom, és csak a könnyem forrósága az ajkaimon az a csók, az utolsó...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.