Kicsit újragondoltam a helyzetet, és úgy döntöttem, tisztázok pár dolgot. Esős idő esetén kiállok a szabadba, és felfrissülök, nagyokat harapok a levegőből, aztán megmozgatom beállt tagjaimat. Ez jó, inspiráló. Energiát ad, kicsit megint úgy látom a világot, amilyen, erőt ad, hogy elviselhessem a rosszindulatot, gerinctelenséget és agyatlanságot, vagy hogy legalábbis ki tudjam kerülni. Elviselni, kikerülni, ezek a jelszavak.
Mi sem természetesebb, minthogy ilyenkor keresem az állatok és növények társaságát. Annyira tiszta, felhangok nélküli az egész, megnyugtat. Köszönöm. A növény nő, az állat eszi, iszik, szalad, fára mászik, ennyi, semmi extra. Szinte biztosra vehető, hogyha látsz egy macskát, nyestet, vagy rozsomákot, az vagy táplálkozni, vagy dugni, vagy bindzserészni megy otthonról, aztán vissza. Átlátható, viszont korántsem unalmas, vagy egyhangú. Unalmasnak tekinthető, ha minden nap az ember -mondjuk, egy ács- a munkáját annak találja. Szögországban kalapálgatok egész álló nap, cserepet dobálok, jaj'Istenem, mikor érünk már a végére. Persze, hogy ualmas, mert mihamarabb kész akar lenni, kisgyerek, aki már várja a pénteki utolsó órát, csak az egész vasárnapja van elbaszva, mert holnap ugyanaz minden. Nézd meg a buddhistákat, ni! Mifelénk a mosogató azért mosogat, hogy tiszták legyenek az edények, a festő azért glettel, hogy szép, sima legyen a fal, a tanár meg azért magyaráz, mert azt hiszi, hogy nem vette meg a diák a könyvet, amit persze megvett, így kétszer kapja meg ugyanazt a szart, amire egyáltalán nem kíváncsi. A buddhista mosogat, hogy mosogasson, glettel, hogy gletteljen, és nem magyaráz, hanem csak mondd valamit, aztán akit az érdekel, az meghallgatja. A lényeg, hogy a folyamatot akarja csinálni, mint a gép: bba, bba, bba, bba..., és nem az utolsó momentumon jár az esze, hanem közben, mondjuk az otthon melegén, pl. lekapcsolta-e a konvektort, mielőtt eljött otthonról, vagy zabálja-e még az a szar a gázt.. Apropó, gáz. Vajon a konyhában a palackot elzárta-e rendesen, vagy kicsit úgy maradt-e? És ezek a kérdések, aprócska momentumok teszik érdekessé, izgalmassá a munkaidőből még visszalévő 7 óra 12 percet, amelynek minden pillanata csupa kaland.
Most, hogy mindannyiunk számára világos élővilágunk többsíkúsága térben és időben, pl. a mező a hangyának dzsungel, a tehénnek terített asztal, a fűnyíróembernek munkaterület, stb., meg kell tanulnunk a mezőt annak látni, ami: mező. Azt' annyi. És akkor feltárulkozik előttünk a maga pompás valójában, tehehenestül, hangyástul meg emberestül. Szép kép, de snitt, és máris új helyszín, egy étellift belseje valahol egy kolumbiai drogbáró yachtján Hannoverben, és mi vagyunk a só-bors tart: fekete-fehér, igen-nem, nő-férfi, az univerzális ambivalencia, amitől ízletes, fűszeres az étel, az élet, de a kettő közé még befér az almapiros, ibolyalila, tűz-sárga, égkék, a tavasz illata, a madársereg örvénylése egy oázis felett, és az utódok hívó szava..
Asszem, ez a nyújtózkodás jól esett..

A Hold fényében fürdeni sikító, hideg fényben, egy lehulló fagyott ág, 12 farkas a hóban egy tetem körül... Gyönyörű, kegyetlen hideg, csillogó, gyilkos fagy, szitáló hó, és a távolban aprócska sárga fény. Talán tűz, talán ott meg lehet húzódni, oda kell menni, nyilvánvalóan. Már csak 100 méter, egyre barátságosabb, egyre több a remény, már mindjárt ott vagyunk..  Aztán pirosra vált! Faszom, várhatom meg a zöldet..-mormogott Arnold, márpedig ő nem szeretett mormogni. Éppen kivételt képezett a társadalom perifériáján élők között, lába nyomán a kora reggeli napfény ropta táncát, amikor a halkan duruzsoló erszényesek és egyéb barmok körbeülték a bölcs bagoly odúját, és várták az aznapi tanítást. Nem is váratott magára sokáig az agg, kinek minden szárnycsapása malaszttal teljes, és bölcsességének óceánját a vizek állatai és a rétek jószágai fürkészik alázattal:
-Figyeljétek árgus szemmel, szomjúhos fülekkel minden tanításom, mert csak általam lesztek tapasztalattal a világ dolgai iránt- szólt Ő.
-Isszuk szavaid minden édes cseppjét, Mester, ki által megvilágosul botor elménk..-szólt a rózsás flamingó.
-Hát, tudjátok meg, szörnyű ómen vetítődik az erdőt óvó mennyek boltozatára, az emberek hada immár a kertek alatt cserkel!-búgta vészjósló hangon. Mindezt hallgatván Arnold arra a megállapításra jutott, hogy eljött az ő ideje, és a sors keze nyomát vélte felfedezni minden egyes momentumán a világnak: a citrom és narancs ruhába öltözött lombok között a szél apró kacajjal libbent ide-oda, a Kara-kum egy 4 ezer méter magas pontján keleti sünök párzottak vígan egy csattanó maszlag termésének hatása alatt, a Nasdaq enyhe recesszióval reagált a bejelentésre, miszerint a mikulás a továbbiakban nem reklámozhatja a Coca colát piros ruhában -vagy átöltözik, vagy vörösborozik-, egyébként sem volt kommunista eredetileg, és végül, de nem utolsósorban Kiszel Tünde a Blaha Lujza tér-Kazinczy utca-Dohány utca háromszögben elvesztette önuralmát, és olyat takart, hogy az arra járó haszid zsidók ijedtükben elköltötték minden vagyonukat egy közeli kesztyűboltban. Ekkor volt 15. évfordulója annak az esetnek, ami máig élénken él azok emélkezetében, akik jelen voltak Caito Cuanavale kapitulációjánál, mikoron is a délről beáramló 132 fős egység féltérdre kényszerítette az őslakosokat 16 kilogramm szikkadt zsemlével, ez év januárjában mondta egy szeles hétfői reggelen a kissé érzelgős Gorbacsov, hogy ilyen sok szép férfiember már rég nem koptatta a Kreml sokat megért míves székeit, és még nem is beszéltem a szemestakarmányok szárnyalásáról a Dow Jones-on, melynek következményeire nyilván mindannyian jól emlékszünk.
Szóval Arnold ezen a reggel úgy döntött, a sors játékos csintalansága által alakított külső körülményekre való tekintettel, hogy áttér a hagyományos búzalisztről a kevésbé ismert, ám lényegesen egészségbarátabb jujuba lisztre.
Csak így.
Ennyi..
Nem merültek fel kétségek, nem homályosította el a tisztánlátás csillogó üveggömbjét talmi ellenérvek fondor homálya, pusztán egyetlen jólirányzott huszárvágással mintegy elsenderítve a képzeletbeli szalagot jó és rossz, fény és árnyék között, szökkent szárba a tett. Gondolta is mindjárt, hogy Ernő és Kriszta is nagyon örülne biztos valamilyen süteménynek, így felkerekedett, és bevette magát az öltönyösök országába. Annyit elárult homályos emlékezete, hogy a betondzsungel sárgák lakta részén, ahol az emberek kereskednek mindenféle áruval, ott terjeszti a földnek mindenféle csemegéjét egy orvosságos ember, így hát ahogy beért a városba, leintett egy pókmajmokat szállító kamiont, és csak intett a sofőrnek, aki a sorok között tudott olvasni. Tudniillik, vannak emberek, akik számára nyitott könyv a világ, olvasnak bizonyos jelekből, akár az Akasha-krónikából. Ahogy haladtak úticéljuk felé, vált egyre valószerűtlenebbé az egész, ami körbevette őket. Önálló életre képtelen vak marionettbábúk siserehada kavargott a többi világtalan által megépített utak adta irányban, kerülgetve a sok értelmetlen, hasztalan dolgot, amiből ha kettőt egymásra tesznek, pont ugyanúgy nem érnek semmit, mint külön-külön, igazolva az igazságot, miszerint 0x0=0.
 Ekkor megakadt kószáló tekintete egy kávéház teraszán üldögélő különös idegenen, Latabáron, aki épp reggeli süteményét majszolgatta: -Egy zuhanó repülőgép ablakába soha nem süt be a nap- gondolta, miközben megette a kalácsot. Szeretett ülni, viszont most valahogy nem akaródzott neki, ezért elment sétálni. Mondanom sem kell, nyomban szörnyet halt. Ez persze megrázott mindenkit a környezetében, így hát felmerült a kérdés, hogy hova temessék Latabárt. Volt aki a temetőre tett finom utalást, de a többiek csak megmosolyogták, és megették, majd a csontjaiból festéket főztek, és gyalogosátkelőt festettek a falu szélére, ahol nincs rá szükség. Aztán volt, aki a hamvasztás mellett voksolt, volt, aki azt javasolta, nyilvánítsák eltűntnek, azokat úgysem lehet eltemetni, vagy elégetni, hisz nincsenek is meg. És a végén egy kisfiú adta meg a végső, és legjobb ötletet.
-Kakilni kell.. mondta halkacskán. Erre mindenkinek ugyanaz jutott eszébe: ijjnye, igaza van a gyereknek, szarjuk le! Kit érdekel, mikor naponta halnak meg a világon több százan, és még nem is ittak az emlékükre, az pedig mégiscsak fontos, na..
  /folyt. köv./

Szerintem megérdemel egy pár percet..

Olyan rég nem láttatok, már magam sem tudom.. Erről jut eszembe:

-Te, haver! Láttad már Ray Charles zongoráját?

-Nem. Mert?

-Hát, még ő sem..

Na de ne siessünk ennyire előre, először is BUÉK! Szeretem az ilyen rövidítéseket, csak néha átminősülnek, pl. a lol most a laugh out loud rövidítése, ami régebben a levelezésben a lots of love rövidítése volt, na de mindegy, ezt hagyjuk meg az egyre okosodó, és ezáltal butuló társadalomnak. Amúgy remélem, megvagytok, mindenki iszik rendesen, aztán majd írok többet is, csak most be akartam köszönni.

 Na, csók a seggetekre